A támogatandók köre ... Hátrányos helyzetű, tanulni vágyó és törekvő fiatalok?

A felsőoktatással kapcsolatos érdekességekről szóló legutóbbi írásomban már érintettem a diákok pénzszerzési kilátásait, illetve ennek nehézségeit. Most ugyanezt a témát egy másik szemszögből fogom körüljárni. A család anyagi támogatása mellett, a kölcsönök, hitelek és persze a munkavállalás is részét képezte a diákok életének a pénzért folytatott küzdelemben. Volt azonban egy másik kapaszkodó is, méghozzá az ösztöndíjak nyújtotta lehetőségek. A különféle stipendiumok ugyan magyar vonatkozásban viszonylag későn jelentek és sokasodtak meg, mégis léteztek középkori előzményei. Itt persze nem Bolyai, vagy Köztársasági ösztöndíjakra, esetleg OTKA, vagy NTP jellegű támogatásokra kell gondolni, de az mindenesetre jól látszik, hogy mindig is megvoltak azok a szereplők a magyar közéletben, akik szívükön viselték a fiatalok taníttatását, legyen szó akár egy főesperesről vagy zászlósúrról, polgármesterről vagy főispánról, főpapról vagy városi tanácsról. Ők voltak az előfutárai az olyan, manapság működő ösztöndíj programoknak, mint a Campus Mundi, a Klebelsberg Kunó, vagy az Erasmus-ösztöndíj, amelyek a külföldi tanulmányokat és kutatásokat támogatják. Néhány példán keresztül azt fogom bemutatni, hogy kik és hogyan igyekeztek hasonló mecénási tevékenységet kifejteni a modern állam és ösztöndíj programok előtti korszakokban.

Európa egyetemein a kollégiumok tekinthetők az első olyan alapítványoknak, amelyek hasonló funkciót láttak el, mint az ösztöndíjak. Ezek a kollégiumok földbirtokokat, ingatlanokat és különböző ingóságokat birtokoltak, amelyeket a bentlakók ellátására fordíthattak. Ezeknek a kollégiumoknak a szabályzata tartalmazta, hogy kiket vehetnek fel, hogyan kell betölteni a megüresedő helyeket és milyen kötelezettségei voltak cserébe a lakóknak. 1377-ben a bolognai Spanyol Kollégium esetében például előírták, hogy az alapítóval rokonságban álló szegény diákok számára elsőbbséget kell biztosítani a megüresedő helyek betöltésekor. Máshol megszabták, hogy milyen összegből gazdálkodhattak a fiatalok.

A párizsi egyetem Navarrai Kollégiumában 20 grammatistának heti négy, 13 artes hallgatónak heti hat, 20 teológiát tanuló diáknak pedig heti nyolc solidusból kellett kigazdálkodnia a megélhetését. Összehasonlításként egy építőmunkás átlagos napi bére 2,5–3 solidus volt, míg az átlagos megélhetés is heti 5 solidus körül mozgott a 15. században. Fejedelmi módon tehát nem lehetett megélni ezekből az ösztöndíjakból, ellenben a cél nem is igazán ez volt.

Gyakran a legtehetősebb rétegekből kerültek ki ezeknek az intézményeknek a mecénásai és alapítói, akik aztán saját maguk szabhatták meg, hogy intézményeikben kik, hányan, esetleg mit és mennyiért tanuljanak. I. Mánuel portugál király például a középkor végén 50 tehetséges portugál fiatal számára alapított ösztöndíjat a Collège de Sainte-Barbe-ban, Párizsban, amikor egyik alattvalója, Diogo de Gouveia megvásárolta a kollégiumot a portugál uralkodó számára, amely ettől kezdve igazi portugál kollégiumként működött tovább. Európa más szegleteiben is találni hasonló intézményeket, így például Hedvig lengyel királynő alapítványát litván diákok számára Prágában a 14. század végén, vagy Szondy Pál esztergomi és zágrábi prépost kollégium-alapítását Bolognában magyarországi hallgatók számára 1557-ből. Az anyagi támogatás és a kollégium jelentette merevebb közeg miatt is persze sokkal szigorúbban ellenőrizték a hallgatók előmenetelét ezekben a bentlakásos intézményekben.

Magyar vonatkozásban – hiszen a hazai egyetemek nem voltak kimondottan hosszú életűek –, kiterjedt kollégiumi hálózatról sem lehet beszélni. Ennek ellenére Esztergomban már a 14. század végén létrejött egy kollégium, amelyet ugyan nem egyetemhez kapcsoltak, ám célja kimondottan a szegény diákok anyagi támogatása volt. A Collegium Christi 1390-es évek közepe táján történt alapításától kezdve, kisebb-nagyobb megszakításokkal el is látta feladatát egészen 1569-ig, amikor is az intézmény beolvadt a bécsi egyetem szervezetébe. Budai János barsi főesperes alapítványa anyagi támogatást jelentett azoknak a fiataloknak, akik egyébként nem tudták volna külföldi tanulmányaikat finanszírozni. A folytatni kívánt stúdiumok formáját és helyét az alapító nem szabta meg, azt azonban kikötötte, hogy a tanulmányaik után jó állást szerző egykori alumnusok kötelesek visszafizetni a taníttatásukra fordított összeget. Ily módon igyekeztek a kollégium szűkös anyagi lehetőségeit bővíteni, egyszersmind megjelent már a felelősségvállalás az utánuk következő generáció kineveléséért is.

Nem kimondottan magyar alapításról van szó a Wann alapítvány esetében, bár kétség kívül voltak magyarországi vonatkozásai is. Paul és Konrad Wann az 1420-as években születtek a bajorországi Kemnath városában. Mindketten a bécsi egyetemen pallérozták magukat, Paul tanított is az egyetemen, s szinte egész életét ott, illetve Passauban töltötte, mint prédikátor és kanonok. Öccse, Konrad ellenben Budára költözött, ahol a Nagyboldogasszony templom melletti iskola vezetését látta el, majd később kereskedő lett. Gyermekei is itt születtek. Bátyja, Paul 1484-ben bursát alapított és ösztöndíjat hozott létre, aminek a segítségével három diák tanulhatott Bécsben, akik közül az egyik passaui kellett, hogy legyen, a másik kettő ellenben a Wann családhoz kötődött. Ennek a segítségével folytathatták tanulmányaikat unokaöccsei, ifjabb Pál és János is a bécsi egyetemen 1478-tól kezdve (nagybátyjuk alapítványa ugyanis egyaránt érvényes volt kezdő diákokra, baccalaureusokra és magisterekre is).

Valószínű, hogy Budai Jánoshoz hasonlóan mások is gondolkodtak és tettek is a fiatalok egyetemi tanulmányainak az anyagi támogatásáért, de a források esetlegessége miatt inkább a 16. századtól kezdve maradt fenn több adatunk erre vonatkozóan. 1543-ban Thurzó Elek országbíró, végrendeletében tízezer forintos ösztöndíjat alapított Lőcse városa oktatása és egyházai számára. Az alapítványt a körmöci kamara kezelte, évi 500 forintos kamatait Lőcse Besztercebányáról szerezte be. Ebből az összegből évente két fiatal (évi 40–50 forint összegben) külföldi tanulmányait tudták támogatni a lőcsei evangélikusok. Ennek köszönhetően 86 lőcsei és nagyjából 150 szepesi fiatal tanulmányait finanszírozta egészen 1666-ig még halála után is Thurzó Elek, amikor is az alapítványt I. Lipót a jezsuitáknak engedte át.

A protestánsok körében az iskolázottságnak, a tanulásnak egyébként is különös megbecsültsége alakult ki, amely többeket is a Thurzóéhoz hasonló támogatások irányába terelt. Nem is kifejezetten egy-egy személy, de akár városok, kisebb közösségek is támogatták fiataljaik peregrinációját. Beszterce város tanácsa csak a 16. században több, mint 20 diáknak szavazott meg anyagi támogatást külföldi tanulmányok végzése céljából, de ismerünk hasonló példákat Brassóból, Segesvárról, Sopronból és Kassáról is. Ugyan ezeket nem összehangolt és kifejezetten egyetlen célra létrehozott alapítványok pénzelték, de például Beszterce esetében a kérelmek folyamatos pozitív elbírálása arra mutat, hogy a város tudatosan és a megfelelő anyagi keret biztosításával látta el mecénási szerepét.

Az iménti példától eltérően már ténylegesen is ösztöndíjat hozott létre végrendeletében Lackner Kristóf soproni polgármester 1631-ben. A rendkívül művelt, több egyetemet is megjárt evangélikus vallású Lackner kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett Nyugat- és Felső Magyarországon, mind katolikus, mind protestáns részről. Sopron városának polgármesteri tisztét több, mint tíz évig viselte, de másfél évtizedig volt tanácsos és hat évig városbíró is. Gyermekei nem születtek, de szeretett városát minden eszközzel igyekezett támogatni, így utolsó végrendeletében úgy rendelkezett, hogy vagyonát három részre kell osztani halála után. Ennek egyik részét a soproni ispotály építésére és fenntartására, másik részét a török fogságba esett soproniak kiváltására, míg a harmadik részt a tehetséges, ám szegény városi fiatalok külföldi taníttatására kell fordítani. Ez az összeg 8000 forintot tett ki, s mindig egy városi tanácsos kezelte, amely ráadásul a kamatokkal együtt már néhány évvel Lackner halála után 8400 forintra duzzadt. Állítólag az alapítvány pénzén még 1901-ben is tanult külföldön soproni diák.

Míg Lackner döntően az evangélikusok oktatásáról gondoskodott, addig Nagyfalvy Gergely váci püspök a váci papság képzését viselte a szívén. Az erdélyi származású későbbi főpap előbb Olmützben tanult, ahol belépett a jezsuita rendbe, majd Rómában és Bolognában folytatta tanulmányait. Hazatérte után előbb pápoci prépost, majd kapornaki és zalavári apát lett, egyúttal szerémi püspök, majd 1636-tól 1643-ban bekövetkezett haláláig váci püspök volt. Ekkor kelt végrendeletében 14 ezer forintot hagyott a váci püspökség papságának taníttatására, ugyanakkor tett egy kisebb alapítványt a Bolognában tanuló magyarországi fiatalok érdekében is.

A török alól felszabadult országban, a 17. század végén, a 18. század elején megkezdődött a romok eltakarítása és a szisztematikus újjáépítés. Ez pedig sok egyéb mellett, érintette az oktatás kérdését is. A 16. század közepétől működő püspöki szemináriumok oroszlánrészt vállaltak a papság megfelelő színvonalú nevelésében, ám ez sok esetben csupán a török által el nem foglalt területeken, illetve ott tudott érvényesülni, ahol a protestantizmus hatása kevéssé érvényesült. A 17. század utolsó éveire azonban az akkori Magyarország nagy része felszabadult, 1718-tól pedig a Temesköz is ismét keresztény kézre került. Főleg ez utóbbi régió, döntően a csanádi püspökség területei éppen ezért csak nagyon későn tudtak bekapcsolódni ezekbe a folyamatokba. A püspöki székhelyet is Szegedre helyezték át, ahol az első alapítványt 1707-ben Dolny István püspök tette. Végrendeletében 4042 forintot hagyományozott. Rendelése szerint, az idő-, és árviszonyok függvényében nagyjából három növendék étkeztetésére, ruházkodására kellett fordítani az összeget, a nagyszombati Szent István szemináriumban. Nem kötötte ki azonban, hogy mely egyházmegyében fejtsék ki tevékenységüket, hanem ahol nagyobb szükség mutatkozik rájuk. Érdekes ellenben, hogy előírta, a papnövendékek tudjanak magyarul, németül, szlávul és esetleg rácul, a nyilvánvaló latin mellett. A térség lelki szükségleteinek ellátása azonban nehézkesen ment továbbra is, kellő számú és tudású pap híján. Világi papok helyett nagyon sok településen szerzetesek látták el a plébánosi teendőket itt és a Szerémségben is. Ezen az állapoton kívánt változtatni Marczibányi Lőrinc csongrádi alispán, utóbb csanádi főjegyző és alispán. A család mecénási hagyományai is tőle eredeztethetők. Fiai és unokái is több ügy érdekében nyúltak mélyen a pénztárcájukba. Egyik fia, István 50 ezer forinttal kívánt hozzájárulni a Magyar Tudós Társaság létrehozásához (amihez Széchenyi István gróf 60 ezer forintos felajánlást tett jóval később, 1825-ben). Ez Marczibányi Lőrinc életében még nem jöhetett létre, de Marczibányi gróf alapítványa így is egészen 1944-ig támogatta a magyar nyelvű irodalom és költészet, valamint tudományos munkák megszületését. De a család tagjai támogatták a Kisfaludy Társaságot és többek között a lévai kegyesrendi gimnázium létrehozásában is részt vettek. Lőrinc gróf azonban a papképzés terén tett alapítványt. Ő és felesége, Kvassovszky Judit 1766-ban 10 ezer forintos alapítványt tettek a nyitrai káptalannál. Mivel szeretett volna képzett világi papokat a csanádi és a szerémi egyházmegyékbe, ezért (Trencsén megyei származásúként) ösztöndíjat alapított a nyitrai püspöki szemináriumban szerémi és csanádi kispapok számára, hogy tanulmányaikat zavartalanul tudják folytatni. A támogatott két helyre egy csanádi és egy szerémi egyházmegyei kispapot küldhettek, előmenetelükről pedig a szeminárium prefektusa köteles volt jelentést tenni a nyitrai püspöknek. A pénzt tehát nem csak szép szóra kapták a támogatottak, de tudásukról számot is kellett adniuk. Csanád esetében egyéb hasonló intézkedések is történtek, amikor 1779 körül öt helyet létesítettek az egyházmegye papsága számára a bécsi érseki papneveldében 16837 forint értékben. Ennek az eredete azonban nem ismert.

A 18. és a 19. században már számos főnemes, főpap, tehetős polgárok, gyárosok, de akár a társadalmi ranglétrán nem is a legmagasabban állók közül is néhányan életre hívtak olyan ösztöndíjakat, amelyek a hazai és a külföldi tanintézetekben nevelkedők anyagi biztonságát és előmenetelét szavatolták. Ennek gyökerei ellenben már a középkorban is megvoltak Magyarországon, jóval az állami szerepvállalás hangsúlyosabbá válása előtt. A humanizmus, protestantizmus, vagy az ellenreformáció megjelenésével ezek a folyamatok felgyorsultak. Az egymással vetélkedő vallási felekezetek vagy szellemi áramlatok jótékonyan hatottak a hazai értelmiségre is. Az oktatás, a fiatalok nevelése mindig is kedvelt terepe volt az olyan kegyes rendelkezéseknek, amelyeken keresztül az alapító nem csak lelki üdvét látta biztosítottabbnak, de, mintegy egybe kötve a kellemeset a hasznossal, egyúttal szűkebb pátriájának, vagy hazájának is hasznára válhatott.

Irodalom

A lőcsei evangelikus egyházközség története: A reformatio 400 éves fordulója alkalmából kiad. az egyházközség. Lőcse 1917.

Alfons Huber–Kubinyi András: Egy budai iskolamester pályája a 15. század második felében. In: G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai. Győr, 1996. 51-60.

Bruckner Győző: A reformáció és ellenreformáció története a Szepességben. I. kötet (1520–1745-ig). Budapest 1922.

Csizi István–Kovács Zsuzsa–Utasi Csilla: Magyar-Horvát Diákcímerek a Bolognai Archiginnasióban. Budapest-Bologna, 2020.

Dominkovits Péter: Egy gazdag városvezető, Lackner Kristóf polgármester javai (Végrendeletek, hagyatéki- és vagyonleltárak, osztályok 1591-1632). Sopron, 2007.

Hastings Rashdall: The Universities of Europe in the Middle Ages I–II. Oxford, 1895.

Kovács Sándor: A csanádi papnevelde története 1806-1906. Temesvár, 1908.

Körmendy Kinga–C. Tóth Norbert: A Collegium Christi alapítása és tagjainak egyetemi tanulmányai. Az oklevelek és kéziratok tanúsága. In: Hegedűs András (szerk.): Metropolis Hungariae. Strigonium Antiquum (8). Esztergom, 145-165.

Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230-1700). Budapest, 2014.

Novák Veronika: A diákok paradicsoma? Nagyvárosi infrastruktúra és egyetemi megélhetés Párizsban a 15. században. In: Haraszti Szabó Péter–Kelényi Borbála–Simon Zsolt (Szerk.): „Mindenki vágyik a tudásra, de az árát senki sem akarja megadni.” Budapest, 2019. 101–116.

Payr Sándor: A soproni evangélikus egyházközség története. I. kötet. A reformáció kezdetétől az 1681-ik évi soproni országgyűlésig. Sopron 1917.

Resch Béla – Marjanucz László: A magyar tudomány mecénása. Marczibányi István élete. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve - Studia Historica 7. Szeged, 2004. 5-17.

Szabady Béla dr.: Nagyfalvi Gergely váci püspök, zalavári apát (1576–1643). Pannonhalmi Szemle 7. (1932) 3. 213-232.

Szabó Miklós-Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása az újkorban 1521-1700. Szeged, 1992.