„A te választásod…bölcs volt.” De valóban?

„A Kar felelős vezetője a dékán. A dékánt a Kar egyetemi tanárai vagy egyetemi docensei közül a Kar tanácsa négy évre választja. A dékán feladata különösen a Kar képviselete, a kari szervezeti egységek, a kari oktatási tevékenység és a Karon szervezett továbbképzés irányítása, felügyelete. Kari ügyekben a kiadmányozási, és a Kar rendelkezésére álló pénzügyi keretek tekintetében az utalványozási jogkört a dékán gyakorolja. Emellett feladata a kari humánpolitikai munka irányítása, a dékánhelyettesek, tanszékvezetők és más szervezeti egységek vezetőinek megbízása, a Kari Tanács üléseinek előkészítése, az ott hozott határozatok végrehajtása, a kari hivatalok irányítása, a rektor által átruházott hatáskörök gyakorlása.”

– Áll az ELTE BTK honlapján a dékán feladatairól szóló bejegyzés. Ebben ma már természetesnek és ismerősnek vesszük – még akkor is, ha egyetemnek a közelében sem voltunk – az olyan fogalmak meglétét, mint rektor, dékán, egyetemi tanár vagy tanszékvezető, noha ezek és sok más, az egyetemek vezetésében résztvevő személy és intézmény nem, vagy nem úgy működött az egyetemek létrejöttének hajnalán, mint manapság.

A „Kari Tanácsban” tehát még nem ültek egyetemi tanárok és docensek, míg tanszékvezetőkről, tanszékek híján még nem is beszélhetünk a 12-13. század körül. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna előzményei, amiket akár tanszékeknek is nevezhetnénk. Ellenben a középkori egyetemeknek sok olyan szervezeti egysége és „szervezeti egységi vezetői” voltak, akik segítették a korabeli egyetemek működését. Ezeket a tisztségeket is mind választással töltötték be, amelyekben nagy szerepet játszottak a diákok. Az egyetemi autonómia magába foglalja ugyanis többek között, hogy az intézmény szabadon határozhatja meg azokat a követelményeket, amelyek a felvételhez kellenek, ahogy azt is, hogy kiket vesz fel. Az egyetem falain túli világ felé önálló jogi személyként lép fel, saját szabályokat alkot, amelynek betartása és betartatása az ő feladata, vétségek esetén, saját ügyeikben saját hatóságaik járhatnak el, pénzügyeiket maguk határozzák meg, nem utolsó sorban pedig, hogy saját tisztviselőik választását csak ők bonyolítják le. Ha úgy érzik jogaik csorbulnak, jogukban állt távozni az egyetemről, egyedül vagy testületileg is akár. Ebben több tényező is módosult, ha meg nem is változott az elmúlt évszázadok során, így az egyetemi szervezet, a szavazások rendje és az abban résztvevők köre is. A középkorban az olyan választott tisztviselők, mint a rektor, a dékán, a procurator, a collector, a notarius vagy a pedellus alkották az egyetemek és szervezeti egységeik vezető testületét. Alább ezekről lesz szó, illetve a választásokhoz kapcsolódó szabályokról és visszaélésekről.

Az egyetemek szerkezetét nagyban meghatározta az egyházi szervezet és a diákok saját csoportosulásai is. A helyi püspök, prépost vagy főesperes utáni legfontosabb méltóság kezdetekben a kancellár volt. Személyét nem választással döntötték el. Ő még nem az egyetemek pénzügyeivel és gazdálkodásával foglalkozott, mint manapság, ettől lényegesen jelentősebb, mégis formálisabb szerepe volt: az ő joga volt odaítélni a jelölteknek a fokozatokat és kiadni a tanítási engedélyeket (licentia docendi). Feladataikat azonban már a 13. században az egyetemek választott tisztviselői, a dékán, a rektor és mások kezdték átvenni. Mindez összefüggésben volt az egyetemek autonómia törekvéseivel, amit olykor békésebben, máshol évtizedes konfliktusok felvállalása árán sikerült elérni. Párizsban a 13. század derekára sikerült az egyetemnek szinte teljesen kizárnia a kancellárt az oktatásból és már csak formálisan maradt ő az egyetem és a városi iskolák elöljárója (1301-től pedig már névlegesen sem). Ezzel párhuzamosan Oxfordban a magisterek elérték, hogy a kancellárt ne a lincolni püspök nevezze ki saját emberei közül, hanem a magisterek választhassák maguk közül. Más volt a helyzet Közép-Európában, ahol a helyi püspök/érsek volt a kancellár, így a prágai érsek, a krakkói vagy a pécsi püspökök, illetve Bécs esetében a helyi társaskáptalan prépostja. Bécsben ugyanis, noha mindössze a Stephansdom prépostja látta el a kancellári teendőket (mivel az egyház csupán a 15. század közepén emelkedett püspöki rangra), mindegyik egyetem kancellárja komoly kapcsolatokkal rendelkezett hazája fejedelmi udvaraiban, magas udvari méltóságokat és tisztségeket birtokolva. A kancellárok pozíciója ezekben az intézményekben hagyományosan erősebb volt, az uralkodók ugyanis rajtuk keresztül tudtak szorosabb viszonyt kialakítani az egyetemekkel, egyetemi feladataik mégis formálisnak voltak mondhatók.

Az egyetemi tisztviselők kiválasztása előtt a középkori egyetemek szerkezetéről is szólni kell néhány mondatot. Ez nagy körvonalakban hasonló a ma is ismert struktúrához, amely a fakultásokra épít. Ezeket már ekkoriban is a dékánok vezették, a fakultások (és a dékánok) felett pedig a rektor személye jelentette a legfontosabb választott hivatalt az egyetem berkein belül. Ám a hasonlóságok itt véget is érnek. A dékánoknak és rektoroknak ugyanis egy sor olyan tisztségviselő volt a segítségére, amely tisztségek ma már nem léteznek, vagy legalábbis nem gondolnánk, hogy az egyetemekhez köthetőek. Fontos feladatot végzett a collector, aki a diákoktól szedte be a beiratkozási díjakat, bírságpénzeket és minden egyéb, az egyetemi polgárokat terhelő összegeket, vagyis ő felelt az intézmény pénzügyeiért. A notarius végezte az egyetem hivatalos ügyeit, a diákok beiratkoztatásától kezdve az egyházi és világi hatalommal, vagy éppen más egyetemekkel történő kapcsolattartást. Ma már talán ismeretlenebb és csak irodalmi élményekből felderengő alak a pedellus. A 19. századra már jobbára csak „iskolaszolgaként” hivatkozott személy a középkorban zárta és nyitotta a tanításra szolgáló helyiségeket, valamint előkészítette a vizsgahelyeket, őrizte a könyveket, ott állt a rektor oldalán a diákok eskütételénél és ő felelt a diákok és az egyetem vezetése közötti kapcsolattartásért is. Feladatai tehát felelősségteljesebbek voltak a középkor évszázadaiban.

A legfontosabb szervezeti egység azonban a fakultásokon belül, de mégis azokon túlmutatóan, az úgy nevezett nációk voltak. Ezek a diákok érdekvédelmi és érdekérvényesítő szervezetei voltak kezdetben. Bolognában az első nációk azért jöttek létre, hogy a hallgatókat megvédjék a városi hatóságok túlkapásai ellenében. A nációk nem nemzeti keretek között működtek, hiszen a középkor nem ismert mai fogalmaink szerinti nemzeteket. A nációk egy adott, a statútumokban meghatározott területről érkező diákok csoportját fogta össze, akik igyekeztek tagjaiknak tanulmányaik, egyetemen (és az egyetemi városban) eltöltött idejük során támogatást és védelmet nyújtani. A nációk száma változó volt egyetemenként, ám a késő-középkorban hellyel-közzel egyetemenként négy nemzet működött. Bécsben például külön magyar náció is létezett az osztrák, a rajnai és a bajor mellett. Nem csak a magyarországi diákok tartoztak azonban a Natio Hungarica tagjai közé, de ide sorolta az egyetem a Cseh-, és Morvaországból, valamint a Lengyel Királyságból érkező diákokat is. Fontos azonban, hogy ez nem volt kőbe vésve, a diákok szabadon választhatták meg, hogy mely nációba akarnak beiratkozni. A prágai egyetem ugyancsak négy nemzete (cseh, szász, bajor és lengyel) közül a magyarok a cseh nációba tartoztak, ugyanakkor erdélyi szász diákokat egyaránt találni Prágában a szász nációban is, ahol anyanyelvüket is többet használhatták.

Az itáliai egyetemeken a nációk fölött, ha úgy tetszik egy további „ernyőszervezet” működött, amely összehangolta a nációk működését. Ezekben az intézményekben túl sok náció működött (Itália rendkívül széttagolt politikai viszonyai miatt is), ami igen nehézkessé tette az adminisztrációt és az egyetemi életet, ezért a nemzeteket két nagy régióba sorolták, úgy, mint a „hegyen túliak” (Ultramontanes) és a „hegyen inneniek” (Cismontanes). Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a diákok és nációjuk az Alpokon inneni, vagyis itáliai, avagy Alpokon túli területekről érkeztek-e. Az itteni összképet bonyolítja, hogy mindkét testület saját rektort választott magának. A magyarországi diákok az Ultramontánok között saját nemzettel foglaltak helyet és mivel mindkét csoport saját rektort választott magának, méghozzá időről-időre más-más nációból kellett a rektornak kikerülnie, így e vetésforgó miatt többször ült magyar diák a bolognai egyetem hegyen túli diákjainak rektori székébe. E rendszernek és egyik magyar rektorának köszönhető egyébként, hogy a bolognai egyetem legújabb statútumai a 14. század elejéről fennmaradtak, mivel azt Dörögdi Miklós rektor lemásolta és hazahozta Magyarországra.

Bologna egyetemének sajátossága volt, hogy a nációknak és az egyetemnek sem voltak tagjai a magisterek, a tanárok. Az egyetem történetének kezdetén ugyanis különálló jogi iskolák és ügyvédi irodák voltak az egyetem első sejtjei, akik azonban vagy magánpraxisban működtek, vagy pedig városi szolgálatban álltak. Ezért amikor a 12. században megkezdődött a nációk kialakulása, abba a városiaktól függetlenedni akaró intézmény a magistereket nem vette fel tagjai közé, hiszen ők többnyire maguk is városi alkalmazottak voltak. Éppen emiatt alakult ki az a gyakorlat, hogy rektornak Bolognában (és a bolognai mintát követő egyetemeken) mindig diákot választottak rektornak, akinek aztán a professzorok is engedelmességgel tartoztak. A tanárok tanításbeli mulasztásait néha olyan szigorúan vették, hogy legendák szólnak egy olyan tanárról Bolognában, aki csak az előadásai közötti holtidőben volt beteg és akinek halála is éppen szünidőre esett. Egyébként voltak olyan intézmények is, mint például a párizsi egyetem, ahol még így is olyan népes nációk léteztek, hogy nem föléjük szerveztek egy őket összefogó csoportot, hanem a nációkat bontották tovább kisebb egységekre. Párizsban az angol náció a teljes német, angol, skót és skandináv régiót is magába foglalta, így a nációt úgynevezett provinciákra osztották, hogy a tagok védelme és támogatása hatékonyabb legyen.

A nációk tehát a diákok szervezeti egységei voltak, de akkor mi közük volt a rektorhoz és a dékánokhoz és az ő megválasztásukhoz? Röviden: nagyon is sok. Az egyetemi diákság ma a Hallgatói Önkormányzatok révén él szavazati jogával az egyetemet érintő kérdésekben, ugyanakkor csak egy szavazata van. A középkorban a nációknak választott tisztviselői voltak azok, akik a dékánok és a rektor választásába beleszólhattak, de ők delegálták például a vizsgáztatókat is a bizottságokba. A nációk legfontosabb tisztviselője a procurator, akit egyes intézményekben consiliariusnak is neveztek. Ő felelt a nációba tartozó diákok minden ügyéért a tanulmányi ügyektől kezdve a lakhatásig. Hozzá lehetett fordulni, ha valakit atrocitás ért a városban, nem tudta fizetni a lakbért vagy nem jutott hozzá valamely szükséges olvasmányhoz. Természetesen voltak segítői, ám a nációk prokurátorai voltak azok, akik megválasztották a dékánokat és a rektort. Bécsben például az 1385. évi szabályozások szerint félévente választottak a nációk prokurátort, akiknek legalább magisternek kellett lenniük és a választás napján e négy prokurátor választotta ki a rektort maguk közül. A prokurátorok egyébként a későbbiekben a rektor tanácsadói is voltak a nációban betöltött feladataik mellett. Prágában az egyetem vezető testületét a nációk és a karok nyolc-nyolc választott tisztviselője (a nációk két-két prokurátora és minden fakultás két-két consiliariusa), valamint a pedellus, a notarius, a collector és a rektor adta. A prokurátorok jellemzően mindenhol magisterek voltak, ugyanakkor mivel a diákokat (is) képviselték, ezért azt lehet mondani, hogy a diákoknak igen nagy beleszólása volt az ügyek intézésébe a középkorban. Bécsben a rektornak is volt azonban beleszólása a nációk vezetésébe, mert ugyan a nemzetek maguk választották meg, hogy ki legyen a vezetőjük, de itt két jelöltet kellett állítaniuk, akik közül a rektor választotta ki, hogy ki kerül be a rektori tanácsba. Prágában a nemzetek képviselőit szintén a rektor választotta ki abból a hat jelöltből, akiket a nemzetek megneveztek.

A rektorral szemben persze voltak elvárások. Prágában például a rektornak törvényes házasságból születettnek, példás életvitelűnek, klerikusnak, nőtlennek és legalább 25 évesnek kellett lennie. Kezdetben évente, de az 1380-as évektől már szemeszterenként választották. A nőtlenség egyébként fontos kritérium volt. Az egyetemek és polgáraik bár egyháziak voltak, a kisebb rendek birtokában akár még házasodhattak is. A fenti elvárásnak elsősorban erkölcsi okai voltak. Bécsben például, 1470-ben egy orvost választottak rektorrá, ám a választást háromszor is semmissé nyilvánították. Először is tapasztalatlansága miatt, másodsorban mert gyakorlati és elméleti órái rendkívül sok idejét emésztették fel, harmadjára pedig azért, mert egy tanulatlan és neveletlen asszonyt vett feleségül. Prágában 1372-ben egy konfliktusos helyzetet követően a jogi kar önálló jogi egyetemmé vált, amely saját rektort is választott magának, aki jellemzően baccalaureus volt, eltérően az egyetem többi részétől (az úgynevezett háromfakultásos egyetemtől), ahol általában magister lett a rektor.

A választások mindig a félévekhez kapcsolódtak, de ezek sem úgy néztek ki akkoriban, mint manapság. Ma, óvodától az egyetemekig szeptember elsejéhez kötődik a tanév kezdete Magyarországon, amely általában május közepén/június elején ér véget. Ez egy őszi és egy tavaszi félévet előfeltételez. A középkorban azonban téli és nyári félévekkel számoltak (Németországban egyébként még mindig ez a helyzet). Előbbi jellemzően októberben kezdődött, utóbbi pedig áprilisban. Azon túl tehát, hogy a nyári szüneteket szűkmarkúbban mérték ekkoriban, a szavazások is áprilisban és/vagy októberben történtek. Prágában a Szent György (április 24.) és Szent Gál (október 16.) napját követő első hétköznapon volt a szavazás, méghozzá a Collegium Carolinumban, kissé bonyolult, elektori rendszerben. A nációk képviselői választottak további hét személyt maguk mellé az egyetem közösségéből, akikkel együtt további öt főt választottak maguk mellé. Ez a 16 fő ezt követően megválasztotta az új rektort. A tagok és a rektor megválasztására is fix idő állt rendelkezésre, aminek a letelte után pénzbüntetést kellett fizetnie az elektoroknak. A megválasztott pedig szintén pénzbüntetés terhe mellett köteles volt elfogadni a megválasztásának tényét, azt vissza nem utasíthatta. A rektor sikeres megválasztása után választották meg a két collectort, a pedellust és a notariust, illetve egy tanácsost, akik az elkövetkező időszakban vezették az egyetemet és intézték az ügyeket. Az új rektort nyolc napon belül be kellett mutatni, amikor is megkapta a rektori gyűrűt, az egyetem statútumait, esküt tett és magára öltötte a rektori díszöltözetet. Ezt követően kezdődött rektori ténykedése.

Az egyetemek vezető posztjait tehát választással töltötték be, méghozzá meghatározott időközönként. A fentebb hozott kritériumok, amelyeknek a leendő prágai rektornak meg kellett felelnie nem véletlenül voltak ilyen alaposak, hiszen a pozíciókkal már akkor is vissza lehetett élni, amely ellen az egyetemek igyekeztek fellépni. A kancellárokkal szembeni legélesebb ellenérzések éppen abból fakadtak, hogy kinevezési jogkörüknél fogva a kancellárok gyakran saját pozíciójuk megerősítésére használták fel hatalmukat. Nem csak Prágában írták elő, hogy a rektornak megfelelő anyagi háttérrel („példás életvitel”) kell rendelkeznie, hiszen ennek birtokában talán nem csábul el az anyagi haszonszerzés lehetőségeitől. Ez viszont nem mindenkit érintett oly mélyen, mint hinnénk.

A lipcsei egyetemen igen sajátos rendszerben zajlottak a választások. Itt az 1496. évi rendelkezések értelmében szavazásra mind a négy nemzetből négy-négy fő, összesen tehát 16 fő volt jogosult. A választás élethosszig szólt, de kötelező volt lemondani, ha valaki orvosi, jogi vagy teológiai doktor lett. Az ily módon megüresedett helyet viszont csak hét évnyi tanítási gyakorlattal rendelkező személy tölthette be, vagyis a fiatalabb magistereknek esélyük sem volt arra, hogy beleszóljanak az egyetem életének alakulásába, ami komoly keserűséget okozott többekben. 1502. évi jelentések szólnak arról, hogy többen is dehonesztáló kifejezéseket és vádakat vágtak egymás fejéhez. Volt, akiről úgy hírlett, hogy „jó pénzért egy szamarat is levizsgáztatna”, mást pedig botrányos szerelmi ügyei miatt vett szájára az egyetem szorgos népe.

Egyenlőbbek az egyenlőknél tehát már akkor is voltak. Erre szintén jó példa Sándor, Siemowit mazóviai herceg fia. Sándor 1416-ban iratkozott be a krakkói egyetemre és bár semmilyen fokozatot nem szerzett, ez nem akadályozott senkit abban, hogy rektorrá válasszák 1422-ben. Életét egyházi pályán folytatta, méghozzá aquileiai pátriárka és bíboros lett. Egyetemi „tapasztalatainak” azonban jó hasznát vette, hiszen ismert képzettsége ellenére, a bécsi Stephansdom prépostjaként a bécsi egyetem kancellári székébe is beülhetett 1442-ben. Ezekből a példákból könnyen belátható, hogy miért hoztak olyan rendelkezéseket, mint például az oxfordi Merton College, ahol kikötötték, hogy a kollégium vezetőjét (a custost) egyhangúlag kell megválasztani, s amíg a szavazás végeredménye ki nem alakul, addig a szavazásra jogosultaltól megvonják az ételt. Ez kétélű fegyver is lehetett, de minden bizonnyal hatásos, csak elég időnek kellett eltelnie. Jól látható tehát, hogy a középkori egyetemek életében a választások sokkal sűrűbben követték egymást, a diákoknak több beleszólásuk volt az ügyekbe, ugyanakkor az ügyeskedések, visszaélések már ekkor is meg tudták keseríteni a tudásra szomjazók életét.

Irodalom

• Hastings Rashdall: The Universities of Europe in the Middle Ages I–II. Oxford, 1895.
• Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban. Budapest, 1979.
• James H. Overfield: Humanism and Scholasticism in Late Medieval Germany. New Jersey, 1984.
• Joseph Aschabch: Geschichte der Wiener Universität im ersten Jahrhunderte Ihre Bestehens. Wien, 1865.
• Mariken Teeuwen: The Vocabulary of Intellectual Life in the Middle Ages. Turnhout, 2003.
• Statuta Universitatis Pragensis. Antonius Dittrich–Antonius Spirk (ed.), Pragae, 1845
• Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230–1700). Bp. 2014.
• Paul W. Knoll: A Pearl of Beautiful Learning. The University of Cracow in the Fifteenth Century. Leiden-Boston, 2016.
• Pearl Kibre: The Nations in the Medieval Universities. Cambridge (Massachusetts), 1948.
• Stephen C. Ferruolo: The Origins of the University. Stanford, 1985.
• Wolfgang Eric Wagner: Verheiratete magister und Scholarenan der spätmittelalterlichen Universität. In: Frank Rexroth (ed.): Beiträge zur Kulturgeschichte der Gelehrten im späten Mittelalter (Konstanzer Arbeitskreis für Mittelalterliche Geschichte, Vortäge und Forschungen 73), Ostfildern, 2010. 71–100.