A vizsgáktól nem kell félnetek...jó lesz?

Életünk során legtöbbünk szembenézett már valamilyen vizsgával, legyen az egyetemi/főiskolai vizsga, érettségi, szakmunkásvizsga, nyelvvizsga vagy KRESZ vizsga. Az egyetemeken egy többlépcsős rendszer végén jut el valaki odáig, hogy megszerezhessen egy bizonyos fokozatot, akár BA, MA vagy PhD fokozatról van szó. A felsőoktatásban a diákok minden tantárgyból vizsgát tesznek a félév végén, szemináriumokon ez többnyire zárthelyi dolgozatot jelent (ami végülis egy kis írásbeli vizsga), előadások végén pedig szóbeli vizsgákon bizonyíthatnak a vizsgaidőszakban. A képzés végén a sikeresen elvégzett kurzusok és egyéb (intézményenként eltérő) követelmények teljesülése esetén a diákok abszolutóriumot szereznek, vagyis az egyetem elismeri, hogy minden addigi akadályt sikerrel vett a diák. Ezt követően jöhet a tényleges vizsga. A középkorban az imént vázolt szisztéma egy jelentős része hiányzott az egyetemek vizsgáztatási szokásaiból, de azért fel lehet fedezni hasonlóságokat is. Alapvetően azonban a középkori vizsgamódszerek a mai PhD kimeneteli procedúrának felelnek meg.

A középkori egyetemeken is voltak kötelezően elvégzendő tanegységek, amelyeket a kellő ideig kellett az előadásokon hallgatnia a diákoknak, ahogy a gyakorlatok számát és hosszát is szabályozták a statútumok. Ezeken kívül a diákoknak az előírt mértékben és módon részt kellett venniük úgynevezett disputációkon, amelyek vagy egy-egy adott téma körül forogtak (disputatio ordinaria), vagy pedig szabadon lehetett vitázni bármely kérdésről (disputatio de quodlibet). A rendszer tehát már a BA-tól kezdve nagyon is sok hasonlóságot mutat a mai doktori képzésekkel, ahol ugyan disputációk már nincsenek, de konferencia előadásokon való részvételi és publikációs kötelezettség nagyon is van. Amikor tehát az adott fokozathoz szükséges valamennyi ilyen tanegységet elvégezte a diák és a kötelező módon részt vett a disputációkon is, témavezetőjével, úgynevezett promotorával (míg máshol az őt befogadó és többnyire közel azonos származási helyről érkező diákcsoportjának, vagyis nációjának képviselőjével, a consiliariussal) a rektor színe elé járult, ahol bizonyítania kellett, hogy a fentebb említett valamennyi követelménynek eleget tett. Vagyis ezen a szinten még nem voltak vizsgák az előadások vagy a gyakorlatok végén, a diáknak csupán bizonyítania kellett, hogy azokon az előírt módon részt vett, ahogy arról egyébként a mi korunkban is nyilatkoznia kell a diákoknak. Ha a rektor megbizonyosodott róla, hogy a diák igazat állít, és témavezetője alkalmasnak és érdemesnek tartotta a fokozat megszerzésére, akkor jóváhagyta a diák vizsgára bocsátását.

A vizsgák rendszere olykor egyetemenként, de fakultásonként is eltérő lehetett. Bolognában (és a hozzá hasonló nagy jogi iskolákban) a jelöltnek egy magánvizsgán (examen privatus) kellett részt vennie, ami a tényleges vizsgát jelentette. Itt a nációk által delegált magisterek előtt kellett egy, a vizsga napjának reggelén (esetleg előtte való este) kapott témában kifejtenie a véleményét. A diák kidolgozta előadását a kapott témában, majd a magisterek színe előtt kellett kifejtenie ismereteit a témát illetően a tanultak fényében. Ezt követően kérdéseket kapott, majd a válaszok után a vizsgabizottság visszavonult és többségi szavazás alapján döntést hozott. Ha sikerrel vette ezt az akadályt, akkor tulajdonképpen már a fokozat birtokába is jutott, ám azt ténylegesen csak egy újabb vizsga (mely inkább már csak formalitás volt és amit mai szóval élve talán leginkább székfoglalónak nevezhetnénk) után kapta meg. A jelöltnek ugyanis a magánvizsgát követően egy újabb témában kellett előadást tartania és állításait megvédenie, de immár az egyetem valamennyi polgára előtt. A vitába bárki bekapcsolódhatott, amelyet, tulajdonképpen friss doktorként, először vezetett maga a jelölt. E nyilvános vizsga célja az volt, hogy bemutassák és bebizonyítsák, a jelölt méltó volt a privatus examen során belé fektetett bizalomra és alkalmas a doktori jelvények viselésére, melyeket egyébként a székesegyház főesperese a vitát követően ünnepélyesen nyújtott át az új doktornak.

Párizsban, az artes karon ennél komplikáltabb volt a rendszer, főleg azért, mert a magisteri és a doktori mellett (előtt) volt egy alacsonyabb megszerzendő fokozat is, a baccalaureatus. Itt, természetesen azon túl, hogy bizonyította részvételét az előadásokon és gyakorlatokon, más előfeltételei is voltak a vizsgára bocsátásnak. Először is ki kellett állnia nyilvános vitára egy magisterrel, amely során először bizonyította rátermettségét előmenetele során. Ezután a nációk magisterei közül választott négy vizsgáztató kérdéseire válaszolva kellett bemutatnia tudását. A fokozat megszerzéséhez a párizsi artes kar borostyánkoszorús jelöltjeinek is tartaniuk kellett egy nyilvános előadást, ahol tudásukról az egyetem egész közössége meggyőződhetett. És ez még csak egyetemi pályafutásuk kezdete volt. Hasonló megmérettetések vártak rájuk a magisteri fokozat során is. Ide a BA megszerzését követő másfél-két és fél év alatt jutottak el a hallgatók. Ennek a megszerzését azonban általában megelőzte egy másik, az egyes egyetemek falain túlmutató kiváltság elnyerése, a bármely egyetemen tanítás jogának (licentia ubique docendi) privilégiuma, melyet a kancellár adott át a sikeres jelölteknek. Ezt követően jutottak csak el a mesterfokozatig, amely a szabad művészeti kar betetőzése volt, ugyanis ezen a fakultáson, bármily furcsa is ez manapság, nem volt doktori fokozat.

Ebben a szisztémában viszonylag nehéz volt megbukni, legalábbis a nyilvános vizsgán vagy a nyilvános előadásokon erre már rendkívül ritkán volt esély. Többnyire hiányzó előadások jelenthettek problémát, vagy ha a jelöltek nem az előírt ideig vettek részt az előadásokon. Zalai Mihálynak például azért nem sikerült 1395. szeptemberében baccalaureusi vizsgája Bécsben, mert Arisztotelész Physicájának könyveit nem olvasta. Ez azonban sokáig nem jelentett akadályt, ugyanis Mihály októberben már a fokozat büszke tulajdonosa lett. Bármily gyorsan is tud valaki olvasni, azért e gyors graduálás mögött feltehetően nem az a tény áll, hogy Mihály alig egyetlen hónap alatt rágta volna át magát Arisztotelész életművének egyébként egyik legjelentősebb alkotásán.

Mihályról nevén és fokozatszerzésén túl egyebet nem tudunk, de nem csak a kisemberek problémája volt ez. Hangácsi Albert későbbi csanádi püspök padovai diákéveket követően Bolognában akarta megszerezni a kánonjogi doktori fokozatot, ám elismerte, hogy sem a dekrétumokat, sem a kánonjog egyéb fontos szövegeit nem hallgatta elég ideig, ennek ellenére kérvényezte vizsgára bocsátását 1451-ben. Az egyetemi hatóságok több napig tanácskoztak a kérvényről, majd némi ellenérzéssel, de végül engedélyezték Hangácsi számára a vizsgázást, amit ő sikerrel is vett (hiszen, mint ahogy azt fentebb láttuk, a vizsgára bocsátással a jelölt félig már a zsebében tudhatta a doktori oklevelet). Azt, hogy szerencséje volt, vagy pedig rövid idő alatt is kiismerte magát a kánonjogban, nem tudjuk, de mindenesetre Mátyás király sokat foglalkoztatott diplomatájaként is ismerték a kortársak. Ehhez pedig a korban nélkülözhetetlen volt a kánonjog ismerete.

A vizsgáknak természetesen megvoltak a maguk költségei is. A vizsgák előkészítéséért a diáknak fizetnie kellett a pedellusnak, a nációnak és a karnak, ahová tartozott, sikeres vizsga után pedig témavezetőjének is tartozott ajándékot adni a támogatásért és a felkészítésért. Ez néhány esetben meghatározott összegű pénz volt, de többnyire egy pár kesztyű, vagy más ruhanemű, esetleg szövet volt előírva.

Nem csak vizsgáztatóinak, az egyetemi magisztrátusnak és témavezetőjének tartozott azonban a hallgató fizetési vagy ajándékozási kötelezettséggel. BA vagy MA vizsgák után ma a diákok barátaikkal vagy rokonaikkal ünnepelnek, nem is feltétlenül saját pénzükön. A középkorban ezzel szemben minden egyes fokozat megszerzése után a diákok kötelesek voltak megvendégelni diáktársaikat és tanáraikat méghozzá saját zsebből. Ennek költségei nem egyszer oly magasra rúgtak, hogy komoly adósságokba verték magukat a hallgatók, amelyből csak nagy nehezen tudtak kilábalni. Éppen ezért az egyetemek a 14–15. században már szabályozták, hogy mennyit lehetett költeni ezekre a fogadásokra (tehát a doktori védések utáni fogadások mai szokása is innen ered). Ez egyébként még így sem volt éppenséggel olcsó, hiszen például Bécsben, egy 1427. évi rendelkezés értelmében a fogadásra fordítható maximális összeg elérte egy szerényebb körülmények között élő diák heti szállásbérletének a díját. Ezeknek a gyakran tivornyákká változó fogadásoknak az emberi oldaláról pedig ne is beszéljünk. Számos esetben jegyezték fel a diákok erőszakos, csapodár, olykor megbotránkoztató viselkedését az egyetemi, vagy a városi hatóságok jegyzőkönyveiben. Szebeni Péter fia Sebestyén 1488-ban ismerte el, hogy vitába keveredett egy krakkói kocsmárossal a (már minden bizonnyal elfogyasztott) bor árát illetően. Persze az is előfordulhatott, hogy egy-egy diák inkább elsunnyogott az adósság elől, ha az emberi mércével mérve is már látványos összegű volt. Künisch Mátyás 1503-ban a BA fokozatot ünnepelve hozott össze egy 21 forintra rúgó adósságot, amelyből ekkoriban egy diák évekig meg tudott volna élni Krakkóban.

A vizsgák és a fogadás után a diák megkezdhette egyetemi pályafutását, amennyiben tovább akart tanulni, nem pedig egyenest hazafelé vette az irányt. Baccalaureusok esetében a mesterfokozatért ülhettek ismét az iskolapadokba, mindamellett kötelező tanítási gyakorlatot is kellett végezniük két évig. Azok számára, akik a rendszerváltás előtt voltak fiatalok csupán rossz emlék az általános és középiskolák egyenruhaviselési előírása, de a középkorban ez az egyetemeken is így volt. A diáknak magának kellett megvennie a ruhát, vagy az ahhoz szükséges szövetet és megvarratnia az előírt öltözéket, melyet ha nem viselt, bírságra számíthatott. Ez alól is lehetett természetesen haladékot kérni, amíg a szükséges összeget elő nem teremtette az otthoniaktól vagy a helyi hitelezőktől.

Mindent egybevéve tehát a diákoknak számos vizsgával és az azokhoz kapcsolódó egyéb előírással, fizetési kötelezettséggel kellett szembenézniük a középkor évszázadaiban, s ezeknek egy jelentős részére a mai ösztöndíjas, de sokszor az önköltséges hallgatók is csak mint amolyan ostoba viccre tekintenek, ha hallják e régi szokásokat.

Irodalom

• Acta Facultatis Artium Universitatis Vindobonensis. Wiener Artistenregister I–IV. Paul Uiblein–Thomas Maisel–Ingrid Matschinegg (ed.), Wien, 1968–2007.
• Jacques Verger: Teachers. In: A History of the University in Europe I. Hilde de Ridder-Symoens (Ed.), Cambridge, 1992. 144–168.
• Kelényi Borbála: Egy eperjesi polgár karrierje a reformáció korai időszakában: Mathias Künisch. In: Annamária Kónyova-Péter Kónya (szerk.): Reformácia v Strednej Európe - Reformáció Közép-Európában - Reformation in Mittel-Europa I-II. Prešov, 2018. I. 489–508.
• Magyarországi diákok mindennapjai a középkori Krakkói Egyetemen. In: Draskóczy István, Varga Júlia, Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas – Historia. Tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére. Budapest: Magyar Levéltárosok Egyesülete, 2018. 81-104.
• Mikonya György: Az európai egyetemek története (1230–1700). Bp. 2014.
• Paul W. Knoll: A Pearl of Beautiful Learning. The University of Cracow in the Fifteenth Century. Leiden-Boston, 2016.
• Rainer Christoph Schwiges: Student Education, Student Life. In: A History of the University in Europe I. Hilde de Ridder-Symoens (Ed.), Cambridge, 1992. 195–143.
• Rudolf Kink: Geschichte der Kaiserlichen Universität zu Wien I–II. Wien, 1854.
• Sarah Rubin Blanshei: A Companion toe Medieval and Renaissance Bologna, Boston–Leiden, 2018.
• Veress Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221–1864. Budapest, 1941.