Adóss fizess...Részletfizetés van?

Az a tény, hogy az egyetemi diákság folyamatosan pénzszűkében szenved, nem újkeletű fejlemény. Mióta az első egyetemek létrejöttek, a diákok nem átallottak – vérmérséklettől és a tényleges helyzettől függően –, minél több és több pénzt kérni, kunyerálni, követelni az otthoniaktól, hiszen már csak olyan kevés hiányzik az utolsó sikeres vizsgához, ám sajnálatos módon pont az ehhez szükséges szövegek a legdrágábbak. Vagy éppen (minő véletlen folytán) hirtelen betegség támadta meg a diákok egy részét, és az orvosi költségek jelentős mértékben terhelték meg az amúgy is megfáradt zsebeiket. Egyesek kénytelen voltak zálogba adni legbecsesebb értéktárgyaikat, hogy a vizsgadíjakat ki tudják fizetni, s ha a kedves rokon nem küld további (a legtöbb esetben természetesen soha vissza nem térített) támogatást, akkor egészen biztosan kénytelen lesz dolgavégezetlenül hazakullogni. Több ilyen és ehhez hasonló eset ismert magyar viszonylatban is. Ami közös bennük, hogy mindből kitűnik a korabeli egyetemi tanulmányok és az egyetemi élet drágasága.

Azt, hogy a hallgatók pénzhez jussanak külföldön többféleképpen is meg lehetett oldani már a bankautomaták kora előtt is. A „legegyszerűbb” dolga talán a szerzeteseknek volt, hiszen több rend is engedélyezte tagjai számára, hogy alamizsna gyűjtésével, koldulással szerezzenek elegendő pénzt tanulmányaikra. Ez persze nem jelenti azt, hogy például a domonkos vagy ferences rend ne támogatta volna tagjait anyagilag is. Számtalan domonkos szerzetesről ismert, hogy képzésüket a rend finanszírozta és kiegészítésképp kaptak engedélyt koldulásra. Sőt, olyan eset is akadt, amikor a budai domonkos kolostor (és a helyi rendi főiskola) generálisa engedélyezte egy Sebestyén nevű szerzetestársának, hogy az alamizsnát gyűjtsön, amivel fivére, Benedek egyetemi tanulmányait támogathatta.

Ezzel el is érkeztünk az egyik legjelentősebb forrásbázishoz, a családhoz. Alcsebi Miklós váci püspök, már meglett férfiként, 1412-ben mondott köszönetet nővérének, Katalinnak és sógorának, Gatályi Istvánnak, amiért kora gyermekkorától fogva különböző helyeken taníttatták őt. Hálából a püspök szerzett javait végrendeletében unokaöccseire hagyta, ráadásul egyikük egyetemi tanulmányait is pénzelte. A leginkább ismert eset feltehetően Várdai István kalocsai érsek egyetemi éveihez kötődik. A későbbi érsek 1447 és 1450 közötti ferrarai és padovai tanulmányairól szerencsésen fennmaradt az otthoniakkal folytatott levelezése, amelyet Molnár Dávid dolgozott fel remekül pénzügyi oldalról. E levelek nem csak azért bírnak kivételes forrásértékkel, mert Várdai tanulmányait financiális oldalról is szemügyre vehetjük, hanem a bennük szereplő mindennapi történések miatt is, melyekkel előbb nagybátyja majd unokatestvére számára igyekezett lefesteni, hogy miért is van szüksége annyi pénzre. Első levelében például veretlen ezüstrudakat kért, amelyek értékállóbbnak bizonyultak, mint a vert pénz, illetve két lovat, melynek eladási ára egészíthette ki költségeit. Mindezek mellett persze szörnyű körülményeire is hivatkozik, amikor leírja, hogy csónakkal menekült társaival együtt Padovából a pestis elől, vagy amikor megjegyzi, hogy épp a pestis miatt nem engedték be őket Ferrarába, s a város előtt kellett táborozniuk, ahol még tűzifát sem tudtak szerezni.

Rendkívül érdekes azonban, hogy a minduntalan követelt pénz milyen úton-módon jutott el a „szegény” rokonhoz. Ennek egyik módja volt, hogy a család elküldte egyik szolgáját a szükséges összeggel. Az egyetemeken sok esetben tűnnek fel ilyen küldöncök (úgynevezett nuntii minores, vagy volantes), akik megbízóik számára a pénzt és a szükséges egyéb értéktárgyakat leszállították. Némileg meglepő módon ők egyébként ugyanúgy részesültek azokban a szabadságjogokban és kiváltságokban, amelyek a diákokat is megillették. Várdai esetében azonban a küldönc nem mindig ért célba. Gergely nevű szolgáját harmadik levelében is hiába vártnak említi, noha már rég meg kellett volna érkeznie. S noha a készpénz felvételt megkönnyítő ATM-ektől még évszázadokra vagyunk, ezt a hiányosságot a már ekkor is létező bankárok és bankházak remekül pótolták. A szükséges pénzt a diák rokonsága leadhatta valamely kereskedőnél, vagy szerencsésebb esetben a helyi bank társaság kirendeltségénél. A bank erről nyugtát állított ki, aminek segítségével – amint az megérkezett az egyetemi városba –, vagy a legközelebbi helyen működő hasonló fiókintézményhez, a diáknak leszámolták a Budán vagy máshol elhelyezett összeget. A korban mindkét megoldást alkalmazták. Battyányi János kincstartó és budai várnagy fia, Orbán 1521-ben tűnt fel a padovai egyetemen, ám két évvel később anélkül távozott híres mestere, Romulus Amasaeus házából, hogy adósságát törlesztette volna felé. Eredetileg csak húsz napra távozott, hogy kalocsai érseki kinevezése felől tájékozódjon (bár a hír hamisnak bizonyult), a mondott idő letelte után sem érkezett vissza a városba, s Amasaeus erről levélben érdeklődött Orbán apjánál. Az összeget Orbán végül küldöncei útján fizette vissza mesterének 1524 januárjában. Állta tehát a szavát. Voltak még hozzá hasonló lelkiismeretesebb diákok (avagy családtagok) is, nem mindenki távozott tényleges fizetés nélkül a hátsó kijáraton. 1452-ben például egy bizonyos János fizette ki apja, Mihály tartozását Párizsban az angol-német náció (ahova a magyarországi fiatalok is tartoztak) számára, amit az valamiért nem tudott időben megtenni. Figyelemreméltó, hogy János a saját fiát is beíratta a párizsi egyetemre, így három generáció folyamatos jelenlétéről is tudomásunk van Párizsban. A pénzügyek alakulása tehát nem mindig befolyásolta negatív irányba az egyetemjárást és a diákok megítélését.

Akadtak persze olyanok is, akik nem a legtörvényesebb módon igyekeztek szert tenni a szükséges pénzre. Talán ez állhatott a háttérben, amikor Domafalvi Miklós 1312-ben bevádolta Abba ferences szerzetest Bolognában, hogy az a jelentős összegű tartozását nem adta meg neki. A rágalmak ugyanakkor hamisnak bizonyultak, s így Abbát felmentették. Bologna kiváló terep, ha a diákok pénzügyeit kívánjuk vizsgálni, hiszen az egyetem remek forrásadottságokkal bír. Röviden egy itteni példát szeretnék még bemutatni.

A vagyonos rokonság elvileg biztosítékot jelentett, hogy az adott diák nem fog szűkölködni egyetemi tanulmányai alatt, bár láthattuk, hogy a tehetős Várdai család tagja sem dúskált mindig a földi javakban. Egészen más szintet képviselt azonban, ha valaki a bíborosi kollégium egy tagjának volt a rokona. István praenestei bíboros a Báncsa nemzetségből származott és az esztergomi érseki széket adta fel 1252-ben, amikor IV. Incétől első magyar főpapként egy évvel korábban elnyerte a bíborosi kalapot. 1270-ben bekövetkezett haláláig látott el különböző megbízásokat a pápa felhatalmazásából, ám közben nem feledkezett meg rokonságáról sem. Az 1260-as években nem kevesebb, mint négy unokaöccse is a bolognai egyetem padjait koptatta: István, későbbi kalocsai érsek, Károly háji prépost, Orbász pozsegai prépost, valamint Tamás nevű neposa. Bár arról nem tudni, hogy a bíboros ténylegesen is támogatta volna anyagilag rokonai egyetemi tanulmányait, az ellenben könnyen elképzelhető, hogy ő szorgalmazta azt. Közvetlen kapcsolat tehát pénzügyi téren nem mutatható ki nagybátyjuk felé, de ha megszorultak neve említése is elegendő lehetett, hogy a pénzcsapok megnyíljanak. Különösen Károly és Orbász esetében lehetett erre szükség, akik nagy adóssághalmozók voltak. 1268. október 3-án egy társukkal együtt Károly és Orbász ígéretet tett arra, hogy 300 bolognai fontra rúgó adósságukat visszafizetik Giovanni Lambertini de Zovenzoni részére. Ez igen jelentős összegnek számított ebben az időben. Viszonyításképp megemlíthető, hogy ekkora volt a vérdíja egy olyan milesnek, aki gyilkosságot, rablást vagy gyújtogatást követett el egy nagyjából tíz évvel korábbi rendelkezés fényében. 1214-ben pedig a híres orvos Ugo Borgognoni da Lucca 600 fontos évi fizetést kért azért, hogy Bologna város orvosa legyen. Károly adósságai egyébként, ha arányosan nézzük (mivel ezeket az összegeket általában nem egyedül, hanem rokonaival vagy diáktársaival együtt kölcsönözte) összesen mintegy 300 fontra és némi veretlen ezüstre taksálhatók. Orbász prépost nagyjából ennek az összegnek a felével volt adós, míg István és Tamás jóval szerényebb, 42, illetve 55 font összegben tartoztak.

Önmagában az összegek azonban még nem jelentenek semmit. Bár az imént néhány adattal igyekeztem megvilágítani, hogy ezek mekkora terhet jelenthettek, további magyarázatra szorul a hogyan, a kitől, a mire és a mennyit kérdés is. Az említett Zovenzoni úr Bologna tehetősebb bankár családjai közé tartozott, bár nem a legvagyonosabb, de kétségkívül gazdag famíliához. Ő, vagy az 1269-ben Károly számára ugyancsak kölcsönt adó Baciacomari család a városnak ahhoz a mindössze 4%-hoz tartozott, mely a 13. század végi kimutatások szerint a város javainak mintegy 53%-át birtokolta. Bolognában egyébiránt az egyetemi hallgatók remek befektetést jelentettek. A városban székelő és ténylegesen is a leggazdagabb Pepoli család kimondottan az ibériai, francia és angliai diákokra „specializálódott” és számukra nyújtott kölcsönöket. Ezek általában rövid lejáratú egy-három hónapos kölcsönök voltak, amelyeket azonban meghosszabbíthattak, természetesen újabb kamatra. A Pepoli család abban a helyzetben volt, hogy saját ügynök és fiókhálózattal nem rendelkeztek az érdekelt régiókban, így a konkurens családokra voltak hagyatkozva, hogy ügyfeleket szállítsanak nekik. Furcsa, de a rendszer működött. Pepoli emberei helyben ajánlatot tettek a diáknak, a velük együttműködő bankházak helyi képviselői részére pedig a diákok szülei otthon biztosítékot adtak, aminek a tényét hírnök útján jelentették Bolognába. Hasonló ez ahhoz, amiről majd 200 évvel később Várdai István levele is szólni fog.

A kölcsönök összege általában nem volt magas, 300 font ellenben már kirívóan magasnak bizonyult. Az, hogy Károly és Orbász, mégha nem is egyedül, de ekkora kölcsönt kaptak, minden bizonnyal annak tudható be, hogy a kölcsönt folyósító személyek tisztában voltak a biztos anyagi fedezet (a bíboros nagybácsi) létével. Természetesen nem csak a bankárok, vagy uzsorások jelentettek pénzszerzési lehetőséget a megszorultaknak. Olykor a diáktársak is kisegítették egymást. Tamás számára Lambertino Tommasi Ramponi adott kölcsön 55 fontot 1269-ben. Ramponi ebben az évben doktorált az egyetemen, majd ügyvédként vetette bele magát a város politikai életébe.

Ez az élet pedig nem volt egyszerű. A szakirodalom alapján egy évre Bolognában mintegy 150 fontra volt szüksége egy diáknak ahhoz, hogy meg tudjon élni. Báncsa István unokaöccseinek bolognai tartózkodási idejét pontosan nem lehet megállapítani. Mivel a beiratkozásokról nem vezettek anyakönyveket, így azok ideje sem ismert. Ezért csak annyit tudunk, hogy István 1263–1266, Károly legkésőbb 1268–1270, Orbász ugyancsak 1268-tól 1269-ig, míg Tamás 1268–1270 között mutatható ki Bolognában. Orbász ugyanakkor 1264-ben még Padovában tanult és onnan érkezhetett ismeretlen időben. Orbász és Tamás továbbá testvérek voltak, így elképzelhető, hogy együtt töltötték idejüket Bolognában, vagyis, hogy előbbi is 1270-ig, Tamás utolsó említéséig maradt a városban. Ezek alapján Istvánnál mintegy négy, Károlynál és Tamásnál három évnyi kint tartózkodást feltételezhetünk, Orbász esetében pedig összesen hatot, bár ezt két egyetemen töltötte. Más szóval minimálisan is 450–600 bolognai fontra lehetett szükségük ezekben az években.

Ehhez az évi 150 fontnyi jelentős tételhez társultak még az olyan kiadások, mint az egészségügyi ellátás, ruházkodás, utazás, de a kíséretükkel együtt érkező diákok számára e kíséret tagjainak ellátása is az ő pénztárcájukat terhelte. Az ilyen diákcsoportok ráadásul általában nem lakást, hanem egy egész házat béreltek maguknak, amit aztán saját szájuk íze szerint rendeztek be, s ez nyilván szintén nem volt olcsó. Az ilyen kíséret minden bizonnyal megtalálható volt a Báncsa rokonság körül is. Nevelőjük, Mathias Bissenus veszprémi egyházmegyei klerikus is velük tartott. Számára éppen a bíboros biztosított odahaza egy kanonoki stallumot az esztergomi érseki tartományban. A kölcsönügyletek során, a tanúk között is megtalálni a feltételezhető kíséret tagjait. Ilyen lehetett Genitus kalocsai kanonok, aki 1268-ban Orbász pozsegai prépost és István kalocsai érsek nevében tett ígéretet 42 fontnyi adósság törlesztésére. Ugyanilyen ügyekben tűnik fel Magyarországi Dénes (aki talán Dénes kalocsai olvasókanonokkal azonos), illetve Mátyás (vagy Máté) és talán Girolfus zágrábi kanonokok. Uraiknak tehát róluk is gondoskodniuk kellett.

Egy másik, egyetemi szempontból is jelentős kiadási tételt a könyvek jelentették. A tanulmányokhoz szükséges munkák beszerzése rendkívül idő és pénzigényes volt. Ha fentebb láthattuk, hogy 150 fontba került egy évnyi bolognai tartózkodása egy diáknak, akkor nem nehéz belátni, hogy amikor Orbász prépost 90 fontot költött a római jog egyik alapmunkájának számító Digestum vetus egy példányára, amely ráadásul teljes apparátussal volt ellátva, akkor a könyvek beszerzése nem lehetett túlontúl egyszerű. Tamás 55 fontnyi adóssága is bizonyára így keletkezett. Ő egy dekretális kötetet vásárolt apparátusok nélkül 30 font értékben. A fennmaradó összeg elköltésére sajnos már nincsenek adataink. A könyvek egyébként ugyancsak komoly banki érdeklődésre tarthattak számot, már csak az árak miatt is. Ha valaki nem tudta törleszteni adósságát, a bank vagy a hitelező könyvet is elfogadott, amiket aztán jó áron rögtön piacra is dobtak. 28 fonttól már lehetett kapni így egy Digestum Vetus kötetet Accursius apparátusával, míg egy Decretum kötet ára Hugutius kommentárjaival 58 fonttól kezdődött. Mivel ezekre a szövegekre a diákoknak folyamatosan szükségük volt, biztos befektetésnek bizonyultak. Éppen ezért egyes családok nem álltak meg a könyvek zálogba adásánál, vagy adásvételénél. Az Ammannati család (amelynek elsősorban Párizs, Montpellier és Orléans felé voltak kapcsolatai) odáig ment az üzleteléssel, hogy bevásárolta magát az egyetemi könyvmásoló-műhelybe Bolognában, a család egyik tagját téve meg stationariusnak, így közvetlen módon fértek hozzá azokhoz a könyvekhez, amelyekre a diákoknak nagy szüksége volt, befolyást szerezve ezzel a könyvpiacon.

Az egyetemi diákság tehát nem maradt pénz nélkül több száz kilométernyire a szülői háztól sem. Ezt biztosították a család által foglalkoztatott familiárisok, szolgálók, de a már a 13. században is jól működő bankházak és ezek hálózatai. Jól látszik, hogy ezeknek nagyon is megérte befektetni a diákokba, akiktől busás haszonban reménykedhettek, főleg az olyan hatalmas egyetemi városokban, mint Bologna vagy Párizs. És nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy egy jól csengő név, egy nagyhatalmú rokonnak csak az említése is mily mély és súlyos pénztárcák megnyílását tették lehetővé a hallgatók számára.

Irodalom

Chartularium Studii Bononiensis. Documenti per la storia dell’ Università di Bologna. I–XV. Bologna 1909–1987.

Hastings Rashdall: The Universities of Europe int he Middle Ages I. Oxford, 1895.

https://www.treccani.it/enciclopedia/lambertino-ramponi_(Dizionario-Biografico)

Kiss Gergely: Dél Magyarországtól Itáliáig. Báncsa nembeli István (1205 k.-1270) váci püspök, esztergomi érsek, az első magyarországi bíboros életpályája. Pécs, 2015.

Molnár Dávid: Egy ezüstcsempész kanonok? Várdai István itáliai peregrinációs költségei (1448–1449). In: Haraszti Szabó Péter–Kelényi Borbála–Simon Zsolt (Szerk.): „Mindenki vágyik a tudásra, de az árát senki sem akarja megadni.” Budapest, 2019. 77–100.

Sarah Rubin Blanshei: A Companion to Medieval and Renaissance Bologna. Leiden-Boston, 2018.

Sarah Rubin Blanshei: Politics and Justice in Late Medieval Bologna. Leiden-Boston, 2010.