Ki kardot ragad...az kard által is vész el?

Mindenki jól ismeri a Máté evangéliumában Jézus által elmondott örök igazságot. Azonban talán nem árulom el a titkok titkát, ha azt mondom, hogy nem ez volt minden bűnöző sorsa. Ez persze nem csak középkori sajátság, számtalan ellenpéldát lehet felhozni az emberi történelem különböző korszakaiból. Az egyetemeken, illetve az egyetemi polgárokat érintő bűntettekkel kapcsolatos jogi eljárásokat a középkorban az egyetemek saját hatóságai voltak hivatottak lefolytatni. Az egyetemi statútumok egyik leginkább becsben tartott passzusa volt, hogy mindenki, aki az egyetemi korporációhoz tartozik a rektor ítélőszéke előtt kell, hogy feleljen tetteiért, vagy ott kell keresnie igazát. Ennek is persze meg voltak a maga okai. A studium generale/universitas mintegy állam volt az államban, és amennyire hasznos volt az érintett városok számára ha területükön egy ilyen intézmény működött, legalább annyira szúrta is a szemüket. Rendkívül sok lehetőség adódott vitára a diákok és a polgárok között. Gondoljunk csak a lakbérek esetére, és persze a diákok sem voltak szentek, lopások, verekedések az ő körükben is előfordultak, ahogy a szerencsejátékokból is kivették a részüket, és a városi bordélyházak látogatói között is megtalálhatóak voltak. Az elmaradt lakbérek mellett a szállásadókkal további konfliktusforrást jelentett, ha egy-egy diák „véletlenül” rossz ágyba mászott be egy áttanult nap végén. Az ilyen esetek már a kezdetektől fogva mérgesítették a viszonyt a világi hatóságokkal, akiknek nem tetszett, hogy az évekig a városban lakó diákok mentesülnek a városi polgárokat sújtó mindenféle gazdasági, katonai vagy politikai tehertétel alól. E sérelmeiknek természetesen időről-időre hangot is adtak, aminek egyik természetes terepe volt a kocsma. 1354-ben, Oxfordban például azért robbant ki a Szent Skolasztika napi zavargás, mert néhány diáknak nem ízlett a bor, amit a csapos eléjük tett, amit aztán a kancsóval együtt a fejéhez vágtak. Ezt a helyiek nem nézték jó szemmel és rávették a kocsmárost, hogy veresse félre a harangokat. Az így összecsődített tömeg felfegyverkezve rontott rá minden útjukba kerülő hallgatóra és még a kancellárt is megtámadták, amikor a feleket igyekezett békíteni. A verekedések éjszakába nyúlóan eltartottak, ám csodával határos módon senki nem halt meg, vagy sérült meg súlyosan. Nem minden csetepaté zárult ilyen eredménnyel.

Most azonban nem arról lesz szó, – majd egy másik alkalommal erre is sor kerül – hogy milyen rendelkezéseket hoztak az egyetemi, a világi és az egyházi hatóságok annak érdekében, hogy az oxfordihoz hasonló zavargásokat elkerüljék. Egy konkrét esetet, az ezzel kapcsolatos rendelkezéseket és a benne résztvevőket fogom körbejárni, amennyire a fennmaradt források ezt lehetővé teszik. Nem minden hátsó szándéktól mentesen azt is igyekszem bemutatni, hogy a kutatócsoporti munka során hogyan igyekszünk a középkori diákok életrajzát is felvázolni.

A helyszín Bécs, 1424 tavasza. Az incidens roppantul egyszerű és röviden leírható, mégis több kérdést is felvet. A bécsi források hírt adtak egy esetről, amelyben egy Budáról származó János nevű baccalaureus vitába keveredett diáktársaival, bár azt sajnos nem részletezik, hogy mi volt a vita tárgya. Annyi azonban bizonyos, hogy János igencsak megsértve érezhette magát, ugyanis a forrás szerint több diáktársát is megverte, egyiküknek pedig a kezét is levágta. János közismert kötekedő volt, aki kereste a bajt, s ez esetben a baj csúnyán megtalálta. Tette miatt beidézték a rektor és a fakultás elé is, ám ő makacsul és dacosan megtagadta a megjelenést, emiatt pedig a rektor nem tehetett mást, ki kellett csapnia őt az egyetemről. Szokványos eset, szokványos befejezéssel, mondhatnánk, ám a történetnek itt még nincs vége.

János ugyanis nem akárki lehetett. Ez év júniusában levél érkezett az egyetemre Zsigmond, német királytól, egyúttal Magyar-, és Csehország királyától, amelyben arra kérte a legbölcsebb, - ékesszólóbb, - és kiválóbb rektort, valamint a doktorokat és az egyetemi magisztrátust, hogy fontolják meg Budai János elbocsátásának eltörlését és visszafogadását az egyetem polgárai közé. Nem sokkal ezután, július elején újabb levél érkezett, ezúttal Pálóci György esztergomi érsektől, amelyben hasonló kérést fogalmazott meg egykori alma matere felé.

A Magyar Királyság (bár Zsigmond esetében nyugodtan mondhatnánk, hogy a nyugati kereszténység) akkori leghatalmasabb világi és egyházi közjogi méltósága kérésének csak eleget tenni lehetett. Már csak azért is, mert egyikük az egyetem egyik befolyásos támogatója, másikuk pedig egykori növendéke volt. A büntetés viszont nem maradhatott el: bár Jánost visszafogadták, a beiratkozási díjat ismét be kellett fizetnie az egyetem kasszájába.

Ennyi tehát az esemény. Azzal, hogy ez mégis mekkora presztízsveszteség lehetett az egyetemnek (minden bizonnyal elég nagy) most ne foglalkozzunk, a szereplők és az idevágó rendelkezések az érdekesek.

Az idáig vezető út jó egy évtizeddel korábban kezdődött. A bécsi egyetemnek komoly fejtörést okozott, hogy a diákok egymás között, de a város lakosságával is folyamatosan összetűzésbe keverednek, ezért 1413-ban a diákok önkényeskedéseit és engedetlenségét hat garasos pénzbírsággal sújtották (ez egy szerény életszínvonalon élő diák néhány heti megélhetésének az összegét jelentette). Ennek kellő elrettentő ereje nem lehetett, mert V. Albert herceg szigorított e rendelkezésen, amely mindenek előtt a bursákat érintette: ezt követően ellenőrizték a fegyverviselést, igyekeztek kiszűrni az álruhában történő ki-, és bejárást a diákszállók területére, ahogy az éjszakai kijárási tilalmat is szigorúbban vették. A herceg azt is előírta, hogy az egyetemnek választania kell egy bírót, aki a rektor helyetteseként a diákok és a polgárok közötti esetleges összetűzések ügyében fog vizsgálatokat folytatni.

A „különleges nyomozati egység” felállítását követően, 1419-ben újabb, ezúttal súlyosabb zavargás tört ki, amikor egy, a polgárok által kiprovokált összecsapásban egy diák életét vesztette. A rektor ekkor már az egyetem privilégiumainak felügyeletét ellátó hercegi megbízott, a Conservator segítségét kérte. 1421-ben pedig olyan rendelkezések születtek, amelyek a helyi fogadósok és szállásadók felelősségét is tartalmazták fogyasztó vendégeik és bérlőik cselekedeteit illetően.

E rendelkezések azt mutatják, hogy egyrészt a cívódások és atrocitások nem szűntek meg, sőt, másrészt az egyre szigorúbb előírások arra engednek következtetni, hogy foganatja sem igazán volt ezeknek. Ilyen körülmények között történt meg tehát Budai János fentebb ismertetett esete, amelyből az is kiderül, hogy befolyásos pártfogók segítségével könnyen el lehetett kerülni a törvényi szabályozások életbe lépését. Ettől kezdve pedig ez már nem csak presztízsveszteség az egyetemnek, de a „büntetés” súlya is majdhogynem nevetséges, hiszen a beiratkozási díj összege az említett hat garasos bírságnál is alacsonyabb volt a legtöbb esetben.

János tehát még olcsón meg is úszta a mai fogalmainkkal élve súlyos testi sértést és a garázdaságot, ráadásul folytathatta tanulmányait, mintha mi se történt volna. De ki lehetett ez a János?

Az Egyetemtörténeti Kutatócsoport középkori adatbázisában összesen 294 budai származású diák beiratkozására vannak ismereteink. Közülük 192 tanult Bécsben, akik közül 53-nak volt János a keresztneve. 1424-ig tizenegyen jöhetnek számításba, de mivel a források említik János fokozatát (baccalaureus artium), a kör tovább szűkíthető két diákra. Egyikük a budai plébános testvére volt, amikor 1413-ban az artes kar elé idézték, mint baccalaureust. A másikuk Pál fia János, aki 1416-ban iratkozott be és 1418-ban szerzett fokozatot.

Mivel előbbivel kapcsolatban nem a beiratkozás vagy a fokozatszerzés, pusztán a fokozat meglétének a ténye ismert a forrásokból, elképzelhető, hogy azonos valamely korábban beiratkozott Jánossal. Ez esetben viszont csupán az 1410-ben beiratkozott Budai István fia János jöhet számításba, aki azonban a hét szabad művészet magistere volt. Így továbbra is csak abból indulhatunk ki, hogy magát a budai plébános testvérének nevezte.

A középkorban Budán négy plébánia működött, a németek Szűz Mária, a magyarok Mária Magdolna temploma, valamint a Váralja Veronai Szent Péter és Szent Gellért titulusú plébániái. 1413-ban a Szűz Mária plébánosa a cseh Uski János volt, aki, mint származásából nyilvánvaló, nem budai lakos volt (ráadásul pécsi prépostként, illetve királyi tanácsosként még csak nem is tartózkodott sokat plébániáján), hovatovább valószínűtlen, hogy lett volna egy ugyancsak János nevű testvére. János tehát a másik három egyházi elöljáró rokona lehetett. Ebből az időből egyedül a Mária Magdolna plébánosát, Pétert ismerjük név szerint (akiről ezen kívül egyebet nem tudunk), de ez persze nem zárja ki azt, hogy a másik két templom plébánosának valamelyike örvendhetett oly szerencsének, hogy testvérének nevezhette Jánost. A gond az, hogy a királyi udvarba elsősorban a Szűz Mária plébánosai voltak becsatornázva, noha olykor a Mária Magdolna plébánosainak is jó kapcsolatai voltak a királyi családdal (Ürményi Gergely királyi káplán vagy Tari László, aki Lőrinc királyi pohárnokmesternek lehetett a testvére). Vagyis ezen a ponton sem megerősíteni, sem pedig kizárni nem lehet, hogy Budai János a Mária Magdolna, a Szent Péter vagy a Szent Gellért templomok valamelyike plébánosának lehetett a testvére. Mindenesetre e templomok plébánosainak nem volt olyan befolyása az udvarnál, ami a későbbiekben közbeavatkozásra késztethette volna a királyt és az esztergomi érseket. Ürményi Gergellyel még felvethető lenne a rokonság, de őt utoljára 1400-ban nevezik a Mária Magdolna plébánosának, mivel utána Esztergomban lett éneklőkanonok. A rokonságot tovább erősítené, hogy Gergely maga is járt egyetemre, ráadásul éppen Bécsbe, de érthetetlen, hogy testvére miért nevezte volna plébánosnak 1413-ban, amikor ebben az évben már kis híján másfél évtizede Esztergomban működött, s Gergely ráadásul 1418 körül minden bizonnyal el is halálozott. E ponton tehát a másik lehetőséget kell körbejárnunk.

Pál fia Jánossal kapcsolatban semmilyen kapaszkodónk nincs. Apja nevéből még ki lehetne indulni és feltenni, hogy ahhoz a néhány befolyásos budai patríciuscsalád valamelyikéhez tartozhatott, amelyek az udvarral is jó kapcsolatban álltak. E családok, mint a Münich, Reichel, Kammerer, Tirnauer vagy Nadler famíliák fiai egyébként ezekben az évtizedekben kezdtek megjelenni az egyetemeken, vagyis nem lehetetlen, hogy közöttük kell keresni a kérdéses diák rokonságát. Ezeknek a családoknak a kapcsolatrendszerét Kubinyi András kutatta, de sajnos jellemző rájuk, hogy e családok férfi ága néhány generáción belül kihalt. Másrészt nemhogy ritkán találni olyan János nevű családtagot, akinek Pál lett volna az apja, de Pál nevű családtagot is alig. Azonban ha nem is maradt fenn Pálra vonatkozó adat, még nem jelenti azt, hogy nem is létezett. E családok pedig sokféle és jól jövedelmező kapcsolatot ápoltak a királyi udvarral: Nadler Mihály fia Mihály a Zsigmond-korban kamarai tisztviselő volt, a nürnbergi származású Kammerer Ulrik egyenesen Zsigmond király pénzügyi tanácsadójaként tevékenykedett, de a Reichelek is a királyi kamarákban működtek az 1420-as években, Péter körmöci kamaraispán révén. Közülük tehát bárki lehetett olyan nexusban a királlyal, hogy olyan csekélységet kérjen tőle, ami egyébként még pénzébe sem kerül az uralkodónak. Sajnos azonban ennél közelebb nem juthatunk János személyéhez.

Feltehetően tehát Jánost vagy a magyarok Mária Magdolna templomának, vagy a Váralja két egyháza plébánosának valamelyikéhez köthetjük, esetleg egy befolyásos és gazdasági-pénzügyi vonalon jelentős erőkkel bíró budai patríciuscsalád tagja lehetett. Ez mindenesetre azon a tényen nem változtat, hogy János, bár több társát is elverte, egyiküknek pedig megcsonkította a kezét is, tette hatalmas pártfogóinak (minden bizonnyal szintén befolyásos rokonsága) közbejöttével tulajdonképpen büntetlenül maradt, az egyetemi hatóságok pedig kénytelenek voltak lenyelni a békát, ahogy hosszú évek erőfeszítései mehettek a kukába.

Irodalomjegyzék

• Conspectus Historiae Universitatis Viennensis ex Actis, veteribusque Documentis erutae, atque a Primis illius initiis ad Annum usque 1465 deductae, Viennae, 1722.
• Fontes Rerum Austriacarum II. Diplomataria et Acta 80. Wien, 1973.
• Joseph Aschbach: Geschichte der Wiener Universität im ersten Jahrhundert ihres Bestehens I. Wien, 1865.
• Kubinyi András: A budai német patríciátus társadalmi helyzete családi összeköttetéseinek tükrében a XIII. századtól a XV. század második feléig. Levéltári Közlemények 41. (1971) 2. 203–269.
• Patricia Turning: Municipal Officials, their Public, and the Negotiation of Justice in Medieval Languedoc – Fear not the Madness of a Raging Mob. Leiden-Boston, 2013.