Te tudsz valamit? ... Te tudsz valamit!

Az egykori diákokat tömörítő alumni, vagy öregdiák szervezetek, az egyetem vagy főiskola utáni pályájukat követő, monitorozó és szemmel tartó egyetemi intézmények munkája a mai digitális világban lényegesen egyszerűbb feladat, mint a több száz évvel ezelőtt, ezen intézetek felállítása előtt tanult diákok további pályájának és karrierjének a követése. A nehéz és fáradtságos posztgraduális pálya követése bizonyos esetekben meglepően egyszerű, hovatovább, (horribile dictu) szórakoztató is lehet, amennyiben a források ezt lehetővé teszik. Az újkori magyar felsőoktatás történetében egy-egy intézménynél már elég hamar megjelent az igény arra (ha nem is intézményi vagy történészi berkekben), hogy megtudjanak valamit a korábbi hallgatókról, azok távozásukat követően. Az újonnan érkezők hozták-vitték a híreket, s magától értetődő volt, hogy némelyik kíváncsibb egyetemi notabilitás vagy tisztviselő rákérdezett az új jövevényeknél, hogy mit tudnak erről vagy arról az ifjúról. Ezekre jó például szolgálnak a kutatócsoportunk által jelenleg is feldolgozás alatt, de már végső stádiumban, publikálás előtt álló reformátusok adatbázisok. A marosvásárhelyi vagy nagyenyedi, legfőképp azonban a kolozsvári református kollégiumok több ezer beiratkozásra vonatkozóan tartalmaznak olyan bejegyzéseket, amelyek az adott diák későbbi sorsával foglalkoznak. Mivel az érdeklődés, amely ezeket a diákokat övezte elég vegyes volt (hiszen ahogy az érdeklődés tárgyát képező diákok, úgy a róluk valló források: többnyire ugyancsak diákok változatos helyről és társadalmi közegből érkeztek), így a forrásokban fellelhető információk sem korlátozódtak csak a legismertebb hallgatókra. Változatos tehát az a kép, amit ezeknek a forrásoknak a segítségével megismerhetünk, amellett, hogy milyen változatos volt azoknak az utaknak a száma, amelyekre egy-egy diák az iskola kapuin kilépve elindulhatott.

Ezek a bejegyzések a legnagyobb számban a későbbi egyházi szolgálathoz, illetve tanítói tevékenységhez kötődtek. Az egyházkerület gyakran meghatározta, hogy az érdemesebb diákok hova menjenek, amelyet a „Ductus ad…” jellegű bejegyzésekkel tudattak az anyakönyvekben. Az 1747-ben beiratkozott Nagy Jánosról például megtudjuk, hogy a Belső-Szolnok vármegyei Rettegre küldték iskolamesternek, ám a forrásban szerepel még, hogy „Ibique factus Apostata”, vagyis sorsa az evangéliumi reformált egyház számára nem épp a legszerencsésebben alakult. Ennél rosszabb vég jutott Pap Pálnak, akit az egyház a szatmári Misztótfalvára küldött lelkésznek, ám ott szerencsétlen módon vízbe fúlt. Egyébként közel ugyanilyen következetességgel jegyezték be az arra vonatkozó eseteket is, ha valamely diák elnyert egy-egy iskolai tisztséget. Pántzél Pál, későbbi kendilónai lelkipásztor, akinek önéletrajza is fennmaradt, 1778-ban például a kollégium könyvtárának őre volt. A családból nem csak ő, de legalább három testvére, József, Dániel és Dávid, valamint két fia, Pál és Zsigmond is a kolozsvári kollégiumban tanult. Dávidról annyit jegyeztek meg, hogy „Morio factus, miserabilem agit vitam.” Ezt az apa önéletírásából annyival lehet kiegészíteni, hogy a marosvásárhelyi királyi táblánál helyezkedett el, de 1811-ben meghalt. Gyermekei közül Zsigmond tovább vitte az apai hivatást, bár erről éppen a kollégiumi források nem tájékoztatnak, ám ifjabb Pálról már lakonikusan jegyezte meg a scriba, hogy „tiszttartó”. Apjával való számos konfliktusukról lehet olvasni az idősebb Pál önéletrajzában, amelyből megtudjuk, hogy három év után otthagyta a kollégiumot és számtartó lett Pagocsán. Később pénzt sikkasztott apjától és az egyházközségtől is, ám erről a derék kollégiumi írnok már vagy nem tudott, vagy nem akart írni semmit.

A szerteágazó életutakra a lelkészi és iskolamesteri pályák mellett remek példa Butka István 1807-ből, akinek a nevéhez egyszerűen annyit jegyeztek fel, hogy asztalosinas lett. Ettől is kalandosabb lehetett az élete Ungvári Istvánnak, aki 1812. évi beiratkozása után, a bejegyzés tanúsága szerint előbb puskacsináló inas lett, majd Nagyenyedre ment diáknak (adatbázisunk szerint 1814-ben), majd asztalos, „utoljára lett belőle cyklops”. Arról, hogy ez utóbbi félmondat mit takarhat, csak találgatni lehet.

A 19. század elején Kolozsvárott is nagy népszerűségnek örvendett a színjátszás, s nem egy diákról jegyezték fel e század első és második évtizedében, hogy theatralista, vagy histrio lett. Közéjük tartozik a híres Diószegi Sámuel, akiről az iskola forrásai közé bejegyezték továbbá, hogy „nagy bohó”, s valóban az lehetett. Legalább is ez derül ki abból az esetből, hogy egy alkalommal 24 órás elzárásra ítélte a kollégium vezetősége, mert a kávéházban haszontalan emberekkel kártyázott. Ugyanezen körhöz tartozhatott Kemény János, aki bejárta Magyarországot és Erdélyt is különböző társulatokkal. Róla annyit tudni még, hogy „nagy Hundefut” volt, továbbá, hogy „morio factus”. Ez időtájt a kolozsvári színjátszás egyébként sem kisebb személyt látott vendégül, mint Benke Józsefet (aki maga egyébiránt nagyenyedi diák is volt színészi karrierjét megelőzően), aki többek között felfedezte a magyar színjátszásnak Széppataki Rózát, hovatovább leánya, Judit, művésznevén Laborfalvi Róza révén a családban örökletessé is vált a színészi pálya.

A bohók, hundefutok és moriók emlegetése egyébként rávilágít arra is, hogy a forrásokat vezető személy (személyek) saját tapasztalataikból is jócskán bejegyeztek ezt-azt a kollégium irataiba. Ezek az olykor megmosolyogtató, máskor tanulságos, vagy éppen értetlenkedést kifejező bejegyzések nagyon értékes forrásai az adott kor gondolkodására, elvárásaira nézvést. Ennél fogva érdekes lehet annak, a talán testvérpárnak, az 1811. évben feltűnő Barabás Mihálynak és Jánosnak a háttere, akikről a derék notarius a következőket jegyezte le. Előbbi talán inkább visszahúzódóbb típus lehetett, hiszen róla mindössze ezt az epés megjegyzést olvashatjuk: „Ez nagy mámi katonája”. Míg belé kevés, Jánosba már minden bizonnyal annál több kurázsi szorulhatott, ha az ő neve mellé azt fűzték hozzá, hogy „Nagy puzduri volt és mérges.” Mintha csak valaki visszaemlékezett volna arra a fiatalra, akit korábban jól ismert, de legalábbis ismert volt a kollégiumban. Az egy évvel korábban, 1810-ben beiratkozott Csomós Sándorról azt tartották érdemesnek megjegyezni, hogy igen szerette hajkurászni a nőket. A nőkkel kapcsolatos bejegyzések egyébként ugyancsak meglepőek. Orbán Dávidról megtudjuk, hogy másnak a feleségétől lett gyermeke, míg Makk József „fataliter meglőtte magát a más felségéért”. Balog Józsefről már csak annyit olvashatunk, hogy meglőtte magát, s Makk példájából kiindulva csak sejthetjük, hogy tette mögött hasonló okok állhattak. Híreket hoztak más megbotlott egykori diákokról is. Csutak János, aki 1731-től koptatta a schola padjait, később újtordai pap lett, „et ibi meretricem duxit”. Rosszhírű, ellenben hírneves rosszhírű asszonyt vitt a házához („uxorem duxit meretricem insigniam”) a tanulmányait 1646-ban megkezdő Vályi Mihály is. Beke László ugyanakkor a „Kicsiből sokat mutató és csaló” értékítéletre bizonyult méltónak. Bányai István 1811-ben valószínűleg nem csillogtatta meg amúgy is hiányos tudását, majd félbehagyta tanulmányait, legalábbis a „valedixit postico” bejegyzés erre enged következtetni. A hátsó ajtón történő távozás pedig maga után vonta a diákokat értékelő, könyörtelen tollú iskolai hivatalnok további megjegyzését: „így valami semmi”, vagyis semmi nem lett belőle. Ugyancsak nem a jobb képességűek táborát gyarapíthatta a tanulmányait 1850-ben megkezdő Cseh Sámuel, akit kicsaptak a kollégiumból, mintegy „barbarum et stupidus”. Beke, Bányai és Cseh tehát nem öregbítette a kincses város főiskolájának hírnevét.

Persze nem csak a negatívumokat jegyezték le, a kiemelkedő, vagy jól teljesítő diákok is megkapták a magukét, s ezen a téren a skála igen széles volt. Jónás Dániel még csak „valamivel több a semminél”, Fekete István már „nunc, azaz most, derék secularis”, hogy Rápolti Sámuel már a „valóságos derék s ügyes ember” megjegyzést tudhassa magáénak. Ugyanakkor látnivaló, hogy ha valakinek a neve mellé bejegyezték, hogy valahol lelkipásztor vagy rector lett, az többnyire elég pozitívumnak számított, hogy mást már ne kelljen mondani róla.

Ezek a bejegyzések értékes kordokumentumok önmagukban is. A prozopográfiai kutatásokat nem csak egyszerűen megkönnyítik, de az adott kor mentalitásáról, sőt, nyelvezetéről, szokásairól és értékítéletéről is képet kapunk. Lévén a kolozsvári kollégium egyházi fenntartású intézmény volt, nagy hangsúlyt fektettek az erkölcsi nevelésre is, s a megbotlott vagy rossz hírbe került diákok nem csak az iskolára, de az egyházra is rossz fényt vetettek. Talán ezzel is magyarázható az a sok rosszalló hangvételű megjegyzés például a 19. század eleji írnok tollából. Ugyanakkor az is látszik, hogy nagyon is érdekelte őket egykori növendékeik sorsa és ez iránt élénken érdeklődtek is az újonnan jöttektől, ha lehetőség mutatkozott rá. Hiába azonban a jó szándék, az elme pallérozásának és a lélek nemesítésének szándéka, úgy tűnik erre sajnos már évszázadokkal ezelőtt sem volt egyöntetűen vevő a diákság egésze, amire zárásképp álljon az 1696-ben beiratkozott Pulkereci János neve mellett álló Szent Péter idézet. János, úgy tűnik hiába indult el a tudás útján, amikor a kollégiumba beiratkozott, sajnos erről az útról letért, ahogy Péter apostol II. levelében is „vissza tért az eb az okádására.”

Irodalom

Török István: A kolozsvári ev. ref. collegium története I–III. Kolozsvár, 1905.

Fazekas Gergely Mátyás: Pántzél Pál önéletírása és más munkái. Debrecen, 2010.